A lamellás páncélok (a Csallány Dezső által javasolt nomenklatúra szerint zsindelypáncélok) fűzéséről szóló cikk megírása után sorra bukkantam olyan képekre, melyek bizonyították, hogy az ilyen szerkezetű páncélok már jóval a honfoglalás előttről ismertek, és Tibetben egészen az jelen korig használatban maradtak (hasonló páncélt viseltek azok a szerencsétlenek tibetiek, akik a kolostorokat próbálták védeni az országra rátörő automata fegyverekkel felfegyverzett kínai katonák ellen). A római korból előkerült egy hasonló szerkezetű bőr lópáncél Dura Europos-ból (római helyőrség volt Szíriában, melyet Kr.u. 250. körül a perzsák ostrommal bevettek és leromboltak - sajnos a megtalálás körülményei miatt nem lehet egyértelműen beazonosítani, hogy rómaié vagy perzsáé volt-e), belső-Ázsiából, Oroszország területéről (dél-szibériából, a kaukázus vidékéről stb.), Svédországból ilyen fém lemezeket rejtő sírok sorozatát tárták fel.
Rengeteg bizánci ábrázolásról köszön vissza a hadseregben valószínűleg pont a X-XI. században bevezetett hasonló szerkezetű klibanion (Szent Demeter, dombormű, elefántcsont, Metropolitan Museum of Art). A kazár birodalom területén is találtak ilyen ábrázolást (aranyozott ezüstedény, Verkhneye Nil´dino,Oroszország, 7-9. sz).
A mongolok is használták ezt a fajta zsindelypáncélt. Plano Carpini 1247-esÚti jelentésében a készítéséről is beszámol (VI. fejezet 4. rész).
Csak érdekességként jegyezném meg, hogy a kínai agyaghadsereg katonáinak páncélján a váll és a hasi rész mozgékonyságát valószínűleg szintén hasonló módszerrel oldották meg, és ugyanez a megoldás pl. a japán szamurájok páncélján is fönnmaradt az újkorig.
Mindezeket figyelembe véve levonhatjuk a következtetést, hogy honfoglaló őseinknek ismerniük kellett ezt a típusú páncélt, és ha készíteni nem is készítették, de kereskedelem útján vagy hadizsákmányként biztosan hozzájuthattak. Mivel amúgy is piszkálta a fantáziámat a fűzési mód gyakorlati kipróbálása, elhatároztam hogy a bemutatós felszerelésem bővítésére elkészítek egy ilyen páncélt. A készítés időpontja ugyan egyre csak halasztódott, de a megvalósításáról nem mondtam le.
A legnagyobb probléma az alapanyag beszerzése volt. A jó minőségű vastag bőr, ami egy nagyállattartó nép számára olcsó, és könnyen hozzáférhető volt, mára nehezen elérhető és elég drága alapanyaggá vált. A növényi cserzésű bőr ára a csillagos egekben kezdődik, és a beszerzése is a lehetetlenség határait súrolja, ezért sajnos meg kellett elégedjek a krómos cserzésű marhabőrrel. Ez a korhűség szempontjából messze nem a legjobb választás (kb. mint a mai gépihúzott drótból készült láncingek), de szerencsére a mozgékonyság szempontjából nem, vagy csak elhanyagolható mértékben számít mérvadónak az alapanyag kikészítésének módja. Az elsődleges cél amúgy is a fűzésmód kipróbálása volt. Ugyanezen oknál fogva nem állt szándékomban főzéssel, viasszal, lakkozással vagy egyéb módszerrel keményíteni a lemezeket.
A kísérlet elején egy közepes méretű, fej és lábak nélküli marhabőrt vettem. Mivel a bőr vastagsága kikészítés után sem volt egyenletes, ezért úgy döntöttem, hogy a hát és az oldalak a vékonyabb, puhább bőrből készülnek majd – a hátra nomád szokás szerint egy bőrpajzsot terveztem, az oldalak pedig nagyrészt a karok takarásában vannak-, a vastagabb részeket pedig a has-, mellkas- és vállrészre teszem.
A lemezek formájának és méretének kiválasztásánál a célszerűség és a sztyeppén előkerült fémlemezek adatai segítettek.
Első lépésben egy lemezvágó olló segítségével 11 cm széles sávokra vágtam a bőrt, ezeket egy sablon mentén keresztben földaraboltam 3,3 cm széles téglalapokká, majd a téglalapok széleit lekerekítettem (1. kép, 2. a. kép).
1. kép. a sablon és a földarabolt lemezek
Egy sablon (2. e. kép) segítségével berajzoltam a leendő lyukak helyét (2. b. kép), majd egy kézi lyukasztó fogó segítségével kilyuggattam őket.
2. kép. lemezek különböző stádiumban
a. a nyers lemezek, b a lyukak helye, c. 7 lyukas változat, d. 12 lyukas változat, e. sablon
Első lépésben a súlyt és a merevséget akartam kipróbálni, ezért úgy döntöttem, hogy ideiglenesen összeállítom a törzspáncélt 7 lyukú lemezekből (2. c. kép), és az eredmény alapján döntöm el, hogyan tovább. Fűzéshez egy félreértésből fakadóan spárgát használtam.
A lemezek leszabása és kilyuggatása elég időigényes és emberpróbáló feladat volt. A legtöbb gondot az egyik nagyáruházban vásárolt „kilós” bőrlyukasztó okozta, mivel nehezen vágott, és a karjai olyan lágy lemezből készültek, hogy rendszeresen elgörbült.
A fűzés már gyorsabban ment, előbb sorokat állítottam össze, aztán a sorokat egymáshoz fűztem.
A törzspáncél összeállítása után jöttem rá, milyen jól tettem, hogy nem a végleges módszerrel dolgoztam, kiderült ugyanis, hogy az egymás melletti lemezek összefűzéséhez ilyen hossz mellett már nem elég a két-két lyuk. A két lyukas fűzés miatt a lemezek egymáshoz képest elég könnyen elmozdulhattak, egy kész sort gyakorlatilag élén hajlítva szinte félkörbe lehetett húzni. Ezt a problémát még két lyuk közbeiktatásával oldottam meg, oldalanként 4-4 lyukkal már nem jelentkezett ez a nagy mértékű elmozdulás.
Mielőtt nekiálltam a vállrész összeállításának gondoltam a másik fajta fűzést letesztelem „élesben” is. Itt már minden lemezen 12 lyuk volt (2. kép d.). Ezekből készítettem egy kb 25 centi széles, három sorból álló darabot, melyet néhány fogpiszkáló segítségével lazán fölszúrtam egy polifoam vesszőfogóra. Erre lőttünk 10 méterről, 41-52 fontos íjakkal. A csavaros rézhegyes nyilak szépen lepattogtak róla, egyedül a nehéz esztergált vas hegyű nyilak tudtak kárt tenni benne, a fűzés elszakítása után a következő lövés behatolt a sorok közé, lerögzítve azokat, az ez után jövők pedig már átszakították a bőrt. Innen egyenesen következett, hogy egyrészt a kenderspárga nem elég erős a lemezek összetartásához, másrészt hogy egy réteg bőr, ha nincs lehetősége elmozdulni, önmagában nem képes megfogni a nyilakat.
A következő lépés a vállrész elkészítése volt. A kísérletből látszott, hogy nem érdemes spárgával kínlódni, főleg, hogy most már véglegesnek szántam az ez után készülő darabokat. Itt már minden lemezen 12 lyuk volt, és a sorok egymáshoz való rögzítése már az új, mozgékony fűzéssel történt. Ebben az esetben a lemezek alján lévő lyuk fölöslegesnek bizonyult, de ezt később sem hagytam el, mert az összeállított törzspáncélban alul is tettem lyukakat, és ugyan azokat is szándékoztam hasonló módon átalakítani, de a meglévő lyukat már nem tudtam volna eltűntetni.
A váll-rész összeállításánál először egyforma hosszúságú sávokat állítottam össze (3. kép). Ez után szembesültem azzal a problémával, hogy a sávok nem hajlandóak félkör alakban megmaradni, minduntalan kiegyenesednek, így fedetlenül hagyva a hónaljat valamint a kar nagy részét. Két lehetőség merült fel megoldásként: a hónom alatt és a felkaron egy-egy pánt segítségével összefogom a sorokat, vagy minden sort meghosszabbítok, és az utolsósorokat kör alakban teljesen összezárom.
3. kép. a 12 lyukas lemezek összefűzése
Ez utóbbi változat mellett döntöttem, mivel a szíjas megoldást nem találtam elég biztosnak a hónalj és a kar alsó részének védelmére. Egy darabig tűnődtem, hogy a sorok tetőcserépszerűen vagy fordított tetőcserépszerűen fedjék-e egymás, de végül ez utóbbi mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, hogy így gátolják legkevésbé a kar fölemelését. Ábrázolásokon mindkét megoldásra van példa.
Amikor az egyik vállat befejeztem, vettem észre, hogy mivel a két kör átmérője között kicsi a különbség, a sorok nem csúsznak egymásba, ugyanakkor az elsők sem takarták rendesen a hónaljat. A belső kört megbontottam, a hónalj részt takaró sort pedig meghosszabbítottam. Ekkor már szépen egymásra csúsztak, és szemből lefedték a hónaljrészt is.
4. kép. a törzspáncél a vállvértekkel
Az eredmény élesben való tesztelésére nagyon jó alkalom adódott egy egész napos rendezvényünkön, ahol napközben szinte végig rajtam volt, este pedig széken ülve volt alkalmam tesztelni hosszabb ideig.
5. kép. a félkész páncél a szerzőn
Ekkor bizonyosodott be, amit eddig is sejtettem, hogy állva ugyan kényelmes a merev mellpáncél is, de ülve még akkor is zavaró tud lenni, ha csak a derékszíj vonaláig ér. A vállrész megoldása ugyan szintén nem sikerült tökéletesre, de már körvonalazódott bennem a kép, a következő páncélomon hogyan fogom megoldani.
Döntöttem: szétszedem a törzspáncélt (amúgy is át kellett volna fűzzem, hogy a lemezkék szélét kilyukasszam 2-2 helyen) és megpróbálom az egészet az új fűzéssel térdig érő hosszúságban tesztelni.
Mivel nem volt elég jó minőségű marhabőröm, ezért a váll részt (ami már egyszer „bizonyított”) alakítottam át a combvédő „szoknyá”-vá. Ehhez nem is kellett szétszedjem a már összefűzött sorokat, csak a kör alakban rögzítetteket vágtam el középen, és ahol szükséges volt, megtoldottam a maradék bőrből készített lemezekkel.
A törzspáncél szétvágása után elhatároztam, hogy nem kínlódom tovább a „kilós” bőrlyukasztóval, hanem veszek egy másik, jobb minőségűt. Utólag elmondhatom, hogy nem bántam meg a döntésemet. Jóval drágább volt ugyan, mint az előző, ám a munka menetét összehasonlíthatatlanul meggyorsította. Annak ellenére, hogy a bőrszíjakat is meg kellett csináljam, sokkal gyorsabban haladtam vele, mint amikor spárgával fűztem (igaz, a bőrszíjak hasihasítóval gyorsan és kényelmesen levághatóak).
A törzspáncél lemezeinek kilyuggatása után összefűztem őket, majd a „szoknya” következett. A szoknya viselésének kényelmesé tételét úgy oldottam meg, hogy elől és hátul nyitottan hagytam, így sem széken, sem lovon ülve nem okoz különösebb kellemetlenséget. A genitális részek védelmére elől egy külön lapocskát iktattam be, mely a szoknyától függetlenül ízesül a törzspáncél hasi részéhez.
6. kép. főpróba
A végeredmény felpróbálásakor ismét akadályba ütköztem: a laza fűzés miatt az alulról való belebújós módszer, ahogy a rövidebb páncélt vettem föl, már nem működik, mert ha a sorok beleakadnak a ruházat gyűrődéseibe, akkor se le, se fel, az egész megakad, ami pedig éles helyzetben nem lehetett volna egy életbiztosítás. Ennek kiküszöbölésére előbb egyik, majd másik oldalon vágtam föl a sorokat. A nyílás a hónalj résztől derék tájékig terjed, és felvétel után bőrszalaggal összefűzhető. Nem egy tökéletes megoldás, de csat hiányában ez is megteszi.
7. kép. mozgástér
Most már csak az élesben való kipróbálás maradt hátra.
Erre ismét egy egyesületi rendezvényen került sor. A páncél viselése gyakorlatilag semmilyen komolyabb nehézséget nem okozott. Nem gátolt a mozgásban, fel és levétele kényelmes és gyors.
8. kép. élesben
Azonban ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés, és ez a nomád páncélok esetében a nyíllövés-teszt. Sajnos a kísérlet hitelességét, mint már korábban is említettem, megkérdőjelezi a páncél alapanyaga, ettől függetlenül úgy döntöttem, megpróbálom, lesz ami lesz.
A kész páncélra az előző teszthez hasonlóan egy 41 fontos magyar TRH –val és egy 52 fontos Szalóky íjjal lőttünk rá 7-8 méter távolságról, gyakorló nyilakkal. A páncélt hátrészével egy polifoam vesszőfogóra rögzítettem föl (belülről nem volt kitömve, de mivel a sorok elég merevek, így a lövés utáni elmozdulásuk minimális volt, annyit valószínűleg a szteppelt kabát is engedett volna).
A lövések eredménye a 9-es számú képen szemléltetem: a 4-es számmal jelzett nyíl volt az egyetlen, amelyik magát a bőrt fúrta át, az is ott, ahol egy vékonyabb résznek ütközött, ám csak néhány centire tudott behatolni. Az 1-es, 2-es és 3-as nyíl a lemezkék közepén lévő lyukba szaladt bele, és azt kitágítva 10-15 cm mélyen hatolt a páncél belsejébe. Az 5-ös számú nyíl nem tudott volna sérülést okozni a páncél viselőjének. Ez a nyíl egy lemezke felső rögzítő lyukjába szaladt bele, és ugyan azt kitágítva sikeresen be is szaladt, ám mivel ott a lemezkék átfedték egymást, a második lemezke átütésére már nem maradt energiája.
9. kép.a végső próbatétel
A 2-es és 3-as nyilak találata tiszta, ha a páncél emberen van, ilyen mély behatolás mellett sebzésük halálos lett volna. Látszólag ugyanez a helyzet az 1-es nyíl esetén is, ám ha közelebbről megnézzük, látszik, hogy a nyíl nem merőlegesen áll, hanem el van fordulva oldalra és fölfele. Ennek az oka a következő: az 5-ös nyílhoz hasonlóan egy lemezke felső rögzítő lyukjába szaladt bele, és azt kitágítva az alatta lévő sor átütésére nem maradt energiája, csak megkarcolta és elcsúszott rajta. Ugyanakkor, mivel a sorok átfedése nagyon rövid szakaszon történik, a lemezke szélét sikerült benyomja, és így tudott mélyebbre hatolni.
10. kép.a nyíllövés-teszt után
A 4-es számú nyíl találatából látszik, hogy miután egy nyíl átszakít egy réteg bőrt, sokat veszít mozgási energiájából, így az alatta lévő réteg ha nem is képes teljesen megállítani a nyilat, a szteppelt kabát átütésére már nem marad elég energiája. Ezt a lemezkéket lefele 60%-al meghosszabbítva lehet legegyszerűbben megoldani (természetesen a hosszabbítás széleit végig lyukasztva és fűzve, 11. kép). Ugyanakkor ha a lamellákat nem csak egyszerűen egymáshoz fűzik, hanem egy vékonyabb bőr vagy erős vászon alapra kerülnek, akkor az egész szerkezet még rugalmasabbá, ellenállóbbá válik.
11. kép.virtuálisan meghosszabbított lemezke
Természetesen az én páncélom erősebb íjaknak és harci hegyeknek a hosszabbra hagyott lemezekkel sem tudna ellenállni, de vastagabb, vagy több rétegben egymáshoz ragasztott, keményített bőrből akár ez is megoldható. Ugyan ez a súly jelentős növekedésével járna, de ez háromszoros növekedés mellett még mindig alig lenne több 15 kilónál (az enyém sem sokkal haladja meg az 5 kilót).
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó