Mielőtt belekezdenénk a magyar nép legjelentősebb és legnagyobb horderejű hadműveletének boncolgatásába, valamit nem árt tisztázni. Történészeink és nyelvészeink két legnagyobb tévedését szeretném száműzni a köztudatból, annak ellenére, hogy a témában nem sok vizet zavar, de időszakban ott van a 895-ös magyar-bolgár háborúnál. Mivel időt és energiát nem szeretnék sem a finnugor elmélet tévelygéseire, sem a besenyő-támadás abszurditására fordítani, ezért két idézettel elintézném az ügyet.

Mindkét idézet az általam, és sokak által, nagyra becsült dr. Padányi Viktortól van, aki szűkre szabott lehetőségei ellenére folyamatosan nagyot alkotott, találóan tesz pontot ennek a két őrületnek a végére a Dentu-Magyaria című művében. A finnugor rokonságról a következőket írja: ,,...a finn-ugor történet magyarázat merész elméletei, nyakatekert szófejtései, lovasnéppé átvedlett erdőlakói és egy olyan finn-ugor nyelv (t.i. a magyar KL:) amelyben csak annyi a finn-ugor, amennyit ebből a nyelvből a finn-ugor nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.” Ilyen egyszerű! Csak meg kell fordítani azt az elméletet, amit a finnugorosok belénk akarnak sulykolni, és már is mindenre van magyarázat. Értelmetlenné válik Ligeti Lajos azon kérdése is, miszerint: ,,Ha figyelembe vesszük, a magyarság a IX. sz-tól visszafelé egészen az V. sz-ig kimutathatóan, török népekkel élt együtt, és bizonyára élt már sok-sok századdal azelőtt is, akkor nyilvánvalóan keleti, minden valószínűség szerint török eredetű ez a nép. Csak az az érthetetlen, miért nem beszélünk törökül, vagy hogyan jutottunk mai finnugor nyelvünkhöz?” Íme: A nyelvünk nem finnugor, hanem a mai törökkel rokon türk, amit másként gondolkodó nyelvészek szintén bebizonyítottak, csak őket alátámasztják a történelmi tények.

Végül kis kitérőnket fejezzük be a besenyő-támadás őrületének megbuktatásával, amit egyedül csak Konstantinos bizánci császár véletlenül leírt félmondata említ, de az elnyomottság tudatot erősíteni akarók tábora sikeresen felfújt. Ismét Padányival cáfolom azt, hogy miért nem üldözhettek minket a Meotisztól idáig a besenyők: ,,Csordákkal és ökrösszekereken, napi 100–120 km-es menetteljesítményű, málha nélküli könnyűlovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Márpedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát medencébe, megszállott 300 ezer km2-t és 3-4 éven belül leadta névjegyét a kontinens minden pontján. A bessenyőkkel szemben inferioris és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás, s az azt követő 60 esztendő európai története között egy elképesztő ellentmondás van. A konklúziót vonja le az olvasó.” Csatlakozom az előttem szólóhoz. Akit ezen idézetekkel azonban nem tudtam meggyőzni, azt a továbbiakban sem fogom, ugyanis felvetéseim jelentős hányadára nincs semmiféle ún. kútfőadat, de a józan ész azt diktálja, hogy minden úgy történt, ahogy leírtam.

Térjünk tehát rá fő témánkra! A magyar-bolgár háború, mint tudjuk, nem annak indult. Előzményeit Bölcs Leó és számos más bizánci kútfő részletesen tárgyalja. Az áruló módon megkötött különbékéig szinte mindent tudunk a háborúról. Az történt ugyanis, hogy a Bizánci Birodalomhoz tartozó Szalonikiben akadályozták a bolgárok kereskedését, és rosszul bántak velük. Ezt tudtára adták Simeonnak, a bolgárok fejedelmének, ő előadta a dolgot Bölcs Leónak, és kérte a bizánciak császárát, hogy intézkedjen, de Leót nem érdekelte a bolgárok problémája. Simeon erre haragra gerjedt, és fegyveresen vett elégtételt a bizánciakon. Betörtek Trákiába és ütközetben megverték a Római Birodalom kései utódait, akiknek főerőit Kis-Ázsiában az arabok tartották lekötve. Simeon fogságába estek még a császári testőrség tagjai is, akiknek levágták az orrát, és úgy zavarták vissza Bizáncba.

Leó nem véletlenül kapta a bölcs előnevet, hiszen egyből rájött, hogy ennek fele se tréfa. Az arabok és a bolgárok közé beszorult Bizánci Császárságot csak a térség legnagyobb haderejét felvonultató hatalom tudja megmenteni, az öt folyó (Szeret, Prut, Bug, Dnyeszter, Dnyeper) közén Etelkuzuban állomásozó frissen alakult, közel 80 ezer lovast felvonultató, magyar törzsszövetség. Leó nem is habozik elküldeni egyik követét, Nicetas Szkélorszt, hogy halmozza el ajándékokkal a magyarok vezérét Árpádot, és vegye rá egy Bizánc oldalán megvívandó háborúra. De hogy hogyan sikerült ez a bizánci követnek, az sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolnánk.

A Tiszántúlt, Erdélyt, Havasalföldet és a jelenlegi Bulgáriát magába foglaló birodalom egyáltalán nem lebecsülendő jelenség a térség államai között. Bár Árpád hadseregével nem veheti fel a versenyt, a bizánciak kérésén kívül semmi oka nem volt a magyaroknak rátámadni Simeonra, aki ráadásul egy rokon nép uralkodója. Hiszen a magyar és a bolgár népben is megtalálhatók Kovrat kagán onogur népének leszármazottai. A cél azonban szentesíti az eszközt. Árpád célja ugyanis évtizedek óta nem más, mint a csodálatosan gazdag és a Kárpátok bástyái által védett medence megszerzése volt. Szerény véleményem szerint ez a természetes védfal az, amiért Árpád felcserélte a már 150 éve lakott Meotiszt a Kárpát-medencével. Nem pedig a besenyők miatt.

A bizánci hívás tehát kitűnő indok volt a Kárpát-medencei hadjárathoz, hiszen mint említettem, Bolgáriához tartozott a Tiszántúl és Erdély. A cél nyílván való, hiszen miért indult volna meg a közel félmilliós magyarság családostul, állatostul bele a vakvilágba? Bár korábbi kútfőadatok világosan mutatják, hogy Árpád nem csak úgy betódult a Kárpátok közé. 862-ben, 885-ben, 892-ben és 894-ben is vezettek hadjáratot ,,Pannóniába”, amiből kitűnően látszik, hogy a magyarok valamit akartak itt, hiszen a Meotiszból miért jöttek volna el idáig, mikor a Krím sokkal közelebb van, és rablás szempontjából is kifizetődőbb, mint azt a pár vegetatív szinten tengődő szláv putrit fosztogatni, amit a frankok raktak oda határvédelem címén. Ráadásul szláv van a Meotisz környékén is. Még adtak is el belőlük a magyarok a bizánciaknak. Nyilvánvaló, hogy ezek felderítő hadjáratok voltak, amit valószínűleg a pár évtizeddel korábban szétrabolt avar birodalom alattvalói szorgalmaztak, akik szintén rokonai a magyaroknak, és minden bizonnyal napi kapcsolatban voltak a magyarok vezéreivel Ügekkel, Álmossal és Árpáddal is. Az is azt bizonyítja, hogy a bolgár főváros ellen nyomulók nem a főerők voltak, hogy ezeket a csapatokat nem a kagán (a főkirály) Árpád vezeti, hanem a horka (a hadvezér, ma úgy mondanánk vezérkari főnök), aki nem más, mint a vezér fia, Levente. A cél tehát nem a bizánciak segítése, hiszen a főerő, több mint 50 ezer lovasa gyengén védett Kárpát-medencei mellékhadszíntéren támad a bolgárokra, amit a horka vezetése alatt álló 2 törzs lovassága elvág a főerőtől úgy, hogy elfoglalja a Duna két partját.

A bizánciak tehát a megállapodás értelmében átszállították a Jenő törzs teljes lovasságát a Dunán, akiket Tas vezér vezetett. Ô volt a törzsszövetségben a kádár, vagyis a döntőbíró, amit ma talán a legfőbb ügyésznek mondanánk. A Duna északi partján a Nyék törzs vonult fel, akiket Levente vezetett. A két ,,hadosztály” több mint 20 ezer lovasa végigszáguldozott a Duna mentén, iszonyatos vereséget mérve Simeon seregére, úgy, hogy a fővárost is elfoglalták. Ez a katasztrofális vereség Simeon fejedelmet egy váratlan lépésre kényszerítette. Különbékét ajánl Leónak, aki súlyos feltételeket szab, amit a bolgárok fejedelme ellenvetés nélkül elfogad, vagy ahogy a ,,bölcs” császár Taktika című művének XVIII. fejezetének 43. cikkelyében fogalmaz: ,,...ígéretet is tettek, hogy határozmányainknak alávetik magukat.” Az érdekes azonban nem ez! Hanem, hogy Leó 3 cikkellyel alább ezt írja a Taktikában: ,,A turk törzsek (t.i. a magyarok) álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek, hajtva telhetetlen kincsvágytól, esküt semmibe se vesznek, szerződés kötéshez magukat nem tartják, ajándékkal ki nem elégíthetők(...), és azon törik a fejüket, hogy megsemmisítsék a szerződéseket.” Erre mondhatnánk azt, hogy bagoly mondja verébnek. De ha korábbi szövetségesünk pár évvel a háború után ilyeneket vet papírra, akkor nem is érdemes meglepődnünk áruló húzásán. Mivel miután Leó hadicélja megvalósult, teljesen magára hagyta korábbi szövetségesét.

A baj azonban nem itt kezdődött. Hanem ott, hogy a magyar hadicél még nem teljesült! A Kárpát-medence megszállása még nem fejeződött be, így a Nyék és a Jenő ,,hadosztálynak” a Dunánál kell maradni, mert ha az eredeti tervnek megfelelően a Vaskapunál bevonul a Kárpát-medencébe, a Moldván keresztül vonulókat teljesen védtelenül hagyja Simeon tehermentesített csapataival szemben, hiszen a főerő akkor már átvonult a Kárpátokon, de a vagyon, a család és az állatok még kint vesztegeltek, vagy épp a hágókon szenvedték át magukat. A pár ezer fős utóvédnek (ami feltehetően a Tétény vezette Keszi törzs egy részéből állott) nem sok esélye lett volna az ellenállásra, ha Simeon csapatai oldalba kapják őket.

Nyilván Árpád és Levente, a kor lehetőségeihez mérten, folyamatosan tartották a kapcsolatot, mert amíg az utolsó ember be nem ért a Kárpát-medencébe, addig nem adták fel Duna parti állásaikat. A Jenő ,,hadosztály”, amely a déli parton állomásozott, kénytelen volt egyedül felvenni a harcot, a Trákiából érkezőkkel megerősített bolgárokkal, hiszen a különbéke folyományaként a bizánciak visszavonták hajóikat, amivel át tudták volna dobni a Nyék ,,hadosztályt” is. És ha már ketten lettek volna, valószínűleg nem morzsolódik fel szinte teljesen Tas hadteste.

De felmorzsolódott, mivel Levente csak néha tudott egy-két támogató hadmozdulattal besegíteni. Hogy milyen véresek lehettek ezek a harcok, azt kitűnően illusztrálja az, hogy – feltehetően egy támogató kísérletnél – elesik maga a vezér Levente is, és a kútfők is igazolják veszteségeinket. A Nyék törzs hadereje nagy veszteség nélkül megússza, hiszen az új horka, Bogát, 899. szeptember 24-én teljes támadó erejével szétveri Berengár itáliai király túlerőben lévő seregét a Brentánál, de a Jenő törzs csak jó negyedszázaddal a Honfoglalás után kezdi el balkáni hadjáratait, ami azt jelenti, hogy szinte teljes hadikeretet kellett feltölteni.

A visszavonulás folyamatos. A Dunának nekivetett háttal a Jenő ,,hadosztály” szép lassan, kb. 1–1,5 hónap alatt nyugat felé haladva eléri a Vaskaput, majd a Nyék ,,hadosztály” védelme alatt átkel a Dunán, és lezárja az átjárót. A bolgárok még megpróbálnak utánuk menni, sőt még Moldvába is beözönlöttek, de a ,,légmentesen” lezárt hágókon már nem tudtak átkelni, így elmondhatjuk, hogy a Jenő ,,hadosztály”, veresége ellenére, a magyar hadtörténet legnagyobb sikerét élte el. Dr. Padányi Viktor így emlékszik meg a Jenő ,,hadosztály” harcáról: ,,...ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország.”

 

„Ha jelenlegi nyelvünk helyett magának a Kalevalának a nyelvét beszélnénk annak legtőrülmetszettebb értelmében, még az sem jelentené szükségképpen azt, hogy úgynevezett finnugor nép vagyunk.”

Dr. Padányi Viktor