Az előzetes egyeztetéseknek megfelelően pénteken reggel öten vágtunk neki az útnak a csomagokkal degeszre tömött autóval. Az út lassan, de vidáman telt, az egyetlen említésre méltó esemény a félórás kecskeméti kóválygás volt, ahol senki nem tudott bennünket a számunkra optimális útvonalról felhomályosítani, végül egy (valószínűleg véletlenül jó helyre tett) útjelző tábla segített ki bennünket szorult helyzetünkből. A teherautókat sikeresen elkerülve végül délben érkeztünk meg a Kurultaj helyszínéül kiválasztott, a Kiskunsági Nemzeti Park területén fekvő Böszörpusztára.

A helyszínre érkezve rövid tanácstalanság után a sátortáborhoz irányítottak bennünket. Sátorunkat a katonai sátrak mögött egy ritka tölgyes árnyékában húztuk föl, majd gyorsan átöltöztünk és a vihar előtti tikkasztó melegben elindultunk megszemlélni a terepet. A főpróba helyszínére érve csatlakoztunk az élőkép résztvevőihez: Ránctalpas az íjászok csoportját választotta, mi ketten YanChival a kürtösök táborát gyarapítottuk.

A főpróba lejártával magunkhoz vettük a tábor területén való közlekedésre feljogosító „bilétáinkat”, majd a sátrakhoz visszatérve megszabadultunk felszerelésünk fölöslegesebb darabjaitól és elindultunk fölfedezni a kirakodóvásárt és a hadi tábort. Nézelődésünknek az éhség vetett véget, ám táborhelyünkhöz visszatérve az a kellemetlen hír fogadott, hogy lakóhelyünket a védett madarak költőhelyéül szolgáló erdő védelméből át kell helyeznünk a szélfútta, napégette pusztára. Azt ugyan mind a mai napig nem sikerült megtudnunk, hogy mindezt miért nem közölték velünk még sátorverés előtt, de azért rövid tanakodás után nekiálltunk a költözésnek.

Közben olyan hírek keltek szárnyra, hogy a bilétások számára a szervezők vacsorát is biztosítanak, de többszöri érdeklődés után is csak egymásnak ellentmondó információkat sikerült megtudnunk. Ugyanez volt a helyzet a mosdóhellyel és az ivóvízzel kapcsolatban is.

Eredménytelen kutatásaink miatt lógó orral tértünk vissza a sátrakhoz, ahol rövid tanakodás után levontuk a következtetést, mely szerint a „Szervező” feliratú pólót viselők magas számuk ellenére sem igazán állnak a helyzet magaslatán, sokkal inkább illett volna rájuk az „önkéntes segítő” megnevezés.

A szemerkélő eső miatt a magunkkal hozott estebédet már ponyva alá húzódva költöttük el. Alváshoz még túlságosan korán lévén az időt nótázással ütöttük agyon, ezzel is vidítva az időjáráshoz hasonló borongós hangulatunkon. Sötétedés után az eső is csöndesedett egy kicsit, így a távolról beszűrődő énekhangok forrását keresve elindultunk a haditábor felé.

Odaértünkkor sajnos már csak a madjarok fogadásának záróakkordjait csíptük el, a himnuszok eléneklése után az eső ellenére összegyűlt tömeg pár perc alatt el is oszlott. Rövid kóválygás után mi is vízszintesbe helyeztük fáradt tagjainkat.

Ránctalpassal egy darabig szórakoztunk YanChin, ahogy álmában vitatkozott a kintről beszűrődő hangokkal, de rövidesen bennünket is elnyomott a buzgóság. Édes álmomból a viharos erejű szél zaja ébresztett. Szememet félig kinyitva a következő jelenet tárult elém: Ránctalpas térdel a sátor sarkába, hátával a sátor merevítőrúdját támasztva, széttárt kezekkel eszeveszetten markolja a sátorponyvát. Kérdésemre bajusza alatt néhány nyomdafestéket nem tűrő szóval közli, hogy tartja a sátrat, el ne vigyen bennünket a szél. Mondanivalóját alátámasztandó egy pillanatra elengedte a ponyvát, erre a szél azonnal belekapott az ingatag alkotmányba, és egy hirtelen csavarintással Ránctalpas nyakába borította. Ő erre eszeveszett sebességgel tért vissza az előbb leírt hősiesnek nem igazán nevezhető pózba. Belőlem ekkor tört ki a csillapíthatatlan röhögés. Ránctalpas természetesen azonnal megsértődött, ismét néhány keresetlen szót vágva a fejemhez, ezért jobbnak láttam röhögésemet visszafojtani, és a másik oldalamra fordulva aludtam tovább reggelig.

Szombat reggel hős csapattársam elmesélte a történet befejezést, ami kb. annyiban merült ki, hogy megunva az egyre erősödő széllel vívott értelmetlen küzdelmet ő is követte a példánkat. Szerencsére a ponyva kibírta az éjszaka megpróbáltatásait, viszont azon mind a mai napig csodálkozom, hogy YanChi az egészből semmire nem emlékezett.

A reggeli ébresztő ugyan kürtölés és ostorpattogás képében a programban foglaltaknak megfelelően reggel hétkor megtörtént, de mivel az eső reggelre sem csillapodott, nyolc óra előtt nem igazán akaródzott kimozdulnunk száraz hajlékunkból. A sorakozó helyszínén még egy fél órával később sem találtunk senkit, így elindultunk körülnézni a haditábor környékén. A óriási fehér gombákként sorakozó nemezsátrak között a szél az erdő jótékony védelme nélkül kedvére kavaroghatott, az arra haladó képébe permetezve a fűszálakról fölkapott esőcseppeket, így az elénk táruló látvány inkább hasonlított egy kifosztott nomád szállásra, mint egy élettől zsibongó haditáborra.

Öttagú tanácsunk eléggé egyhangúan kezdett a hazatérésen gondolkozni, ám mivel egy arra járó szervező közölte velünk, hogy a kezdést tíz órára halasztották, végül úgy döntöttünk, hogy addig mi sem indulunk haza dolgunk végezetlenül.

Az későbbi események tudatában nyugodtan mondhatom, hogy egyáltalán nem döntöttünk rosszul. Tíz órára elcsendesedett a szél, elállt az eső, és a felhők közül a Nap is kezdett kikandikálni.

A megnyitó beszédre már egész szép kis tömeg állt össze, de a kapunál már akkor folyamatos sorban engedték be az érkezőket.

Előbb Vukics Ferenc mondott egy köszöntő szöveget, röviden vázolta a nap programját, és már kezdődött is a tartalmas bemutatók sora. A sort a barantások kezdték, ostoros, botos, majd szablyás, íjas és pusztakezes harci jelenetek követték egymást. Külön színfolt volt legkisebb Vukics a maga három évével bottal, ostorral, majd íjjal a kezében. Népi táncok zárták a gyalogos bemutatók sorát. Ezután a lovasbemutatók követték egymást íjjal és íj nélkül, hol vidámabb, hol „véresen” komoly formában.

A történelmi élőképet a kürtösök bevonulása nyitotta meg, ezt követően felsorakoztak az élőkép többi résztvevői is, előbb a gyalogosok, majd a lovasok. A több, mint száz lovas jelképesen háromszor kerülte meg a kurultaj helyszínét, ezzel kérve az ősök szellemeinek áldását. Bátran állíthatom, hogy felejthetetlen élmény volt minden résztvevő és néző számára, ahogy a több mint száz lovas rendezett sorokban vágtázva háromszor kerülte meg a bemutató helyszínét és a felsorakozott gyalogságot, majd lépésben még egyszer elvonult a nemezsátrakat szimbolizáló dísztribün előtt.

Miután a lovasság is elfoglalta a helyét, sorra következtek a köszöntő és köszönő beszédek. A szervezőkön kívül felszólalt Kazakisztán magyarországi nagykövete, a torgaji madjar küldöttség vezetője, és az ujgurok nevében egy Németországba szakadt honfitársuk.

Ezután élőkép folytatásaként a felsorakozott résztvevők rendezetten elvonultak átadva helyüket az íjászoknak. Most ugyan kevesebb íjász állt csatarendbe, mint pár nappal korábban Ópusztaszeren, de az ötös sorba felsorakozott had így is látványos nyílzáport mutatott be. Miután begyűjtötték a kilőtt nyilakat, elvonultak a nézőtér előtt, majd egy kört formálva kiáltásukkal köszöntötték a résztvevőket és az ősöket.

Az íjászok után a dobosoké volt a főszerep, ősi hangszereikkel eget-földet rengetve vonultak végig a pusztán. A dobosok elvonulása után az ostorosok következtek. Előbb biztonságos távolra szétszóródva, majd rendezett menetben vonulva egyszerre csattogtatva kerülték meg a későbbi küzdőteret. A csatjelenetek előtt előbb a barantások elevenítették fel az ősök mulatságait moldvai táncokat mutatva be.

A táncosok után a lovasoké lett a főszerep, lovas birkózás, majd pusztai módra, lefejezett birkával űzött buszkasi következett. Az élőképet a több száz fős gyalogos csatajelenet zárta. Ez után következett a Magyarok Asztala a meghívottak és a barantások által elfogadott képviselők részvételével.

Asztalbontás után kezdődött a tulajdonképpeni Kurultaj. Sólyomröptetés kérte a rendezvény sikerére és a körben álló, vagy onnan távol lévő magyarokra az ősök áldását, majd a sólyom visszatértével meggyújtották a szertüzet. A négy égtáj irányába elhangzott köszöntés után a tatár származású táltos vezette le a szertartást.  A szer ünnepélyes része után a földön ülve megerősíttetett a két messze szakadt népcsoport közötti szerződés, majd következtek a madjarok nyelvtanításához szükséges felajánlások. Szép számmal érkeztek ígéretek úgy a pénzbeli, mint a természetbeli segítségről, a körbejáró süveg is szerencsésen megtelt pénzadományokkal. A gyűjtést szervezők megígérték, hogy az összegyűlt adományokat a nemes célra fogják fordítani, majd röviden vázolták a madjarok további programját.

A szer végeztével éjszakai tüzes lovasíjász bemutató zárta a program történelmi részét.

Közben mi objektív okok miatt a hazaindulás mellett döntöttünk, ám sátorbontás után még megnéztük a Kormorán fergeteges koncertjét, mely már önmagában is hatalmas élmény lett volna, így viszont a szombati nap méltó befejezésévé vált.

Végezetül pár szót a tábori életről, a szervezésről, a kellemes és kevésbé kellemes meglepetésekről, külön kiemelve, hogy a véleményem csak egy, a pénteki és szombati nap résztvevőjének szubjektív tapasztalatait összegzi:

A szervezés ugyan eléggé nomádossá tette az egész tábort, de első pillanattól fogva így is volt meghirdetve az egész rendezvény, aki részletesen utánanézett a dolgoknak, és a tényeket puszta tényként kezelte, és nem egészítette ki őket a más rendezvényeken tapasztaltakkal, igazából nem döbbenhetett meg a tapasztaltakon. A kaja biztosítását nem vállalták a szervezők, így akinek jutott, az bónuszként, kellemes csalódásként élhette meg. A víz biztosítása sem volt beharangozva előre, így a tikkasztó napon szintén csak pozitívumként könyvelhető el a szervezők számlájára. A mobilvécék megfelelő száma szintén nem okozott komolyabb fönnakadást, aki nem hagyta sürgős dolgait az utolsó pillanatra, nem volt miért panaszkodjon. Az tisztálkodási lehetőségek szűkössége azon kevés dolgok közé sorolható, ami a rendezők rovására írható. A másik ilyen dolog az információk megfelelő átadásának hiánya volt. Rengeteg „szervező” volt, gyakorlatilag az ember bármikor körülnézett, közelebb vagy távolabb biztos észrevett egy világosbarna pólós személyt, ám annak ellenére, hogy sokuknak URH adó is volt a kezében, a föltett kérdésekre vagy nem tudtak választ adni, vagy bizonytalanok voltak az adott válasz helyességében. Kifüggesztett programról is csak hallottam, magam nem találkoztam vele, szerencsére vittünk magunkkal nyomtatott példányt. Út és helyszínjelző táblákkal nem találkoztunk, sem a táboron belül, sem azon kívül. Egyesek kifogásolták a lelátók korlátozott számát, azt azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez sokkal inkább egy a részvevők számára szervezett, mintsem a külvilág, a nézelődők szórakoztatására megrendezett dolog volt. Szintén nem elhanyagolható az a tény sem, hogy egy ingyenes, önkéntes alapon látogatható rendezvényről van szó, melynek szervezői szinte mind önkéntesek voltak.

A helyszín ugyan rejtegetett magában egy-két buktatót (lásd a parkolók biztosítása, a sátorhelyek kijelölése stb.) de ha mindkét fél részéről megfelelő rugalmasság mutatkozott, zökkenőmentesen sikerült áthidalni a jelentkező problémákat.

A programokról csak pozitívan nyilatkozhatom, és ugyan gyakorlatilag csak a főhelyszín, a Magyarok Asztala körül zajló programokon vettem részt, így a párhuzamosan zajló eseményekről gyakorlatilag teljesen lemaradtam, mégsem hiszem, hogy egy - a középkor (és különösen a honfoglalás kora) iránt nyitott- látogató ne talált volna érdeklődésének megfelelő időtöltést.

 Összességében azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy aki nem jött el az idei Kurultajra, az az év egyik legjobb, legélvezetesebb hagyományőrző rendezvényéről maradt le.