Az eredetileg három tizedről kettőre zsugorodott kalandozó hadtest összeállta után rövid eligazítás következett, és már robogtunk is a borsi határátkelő felé. A légiesedett határokon zökkenőmentesen ment az átkelés, a határőr ugyan megnézte a személyiket, de a csomagtérben lapuló felszerelésünkre szerencsére ügyet sem vetett.

Maga az út mondhatni eseménytelenül telt, eltévedni is csak a bejáratnál sikerült, a GPS-t követve pár méterrel túlszaladtunk az Emlékpark bejáratán.

Megérkezésünkkor már hosszú sor kígyózott a jegypénztár előtt, ám szerencsére a Nyílzápor résztvevőit külön asztalnál fogadták. Gyorsan átvettük a névre szóló belépőjegyeket, felragasztottuk a „honfoglaláskori” lila karszalagokat, és irány a fegyverellenőrzés. A sátor előtt már bennünket is kisebb sor fogadott, ám a gördülékeny ügyintézés eredményeként kb. egy fél óra alatt mindenki bemutatta az íját és a hat névvel ellátott nyilat, aláírta a felelősségvállalást, megkapta az emlékérmet, és már szabad is volt az út.

Sajnos a gyalogosíjász bemutatót már lekéstük, így mindenki nagy hévvel vetette be magát a vásári forgatagba. Volt ott íjaktól és nyilaktól elkezdve karikás ostoron és ivótülkön át fafaragó mesteren keresztül nemzeti jelképes pólókig minden, mi szem s szájnak ingere. Az árak sem voltak jobban elrugaszkodva a földtől, mint amit az ilyen vásárokon megszokhatott a nézelődő, mindenki megtalálta a pénztárcájának megfelelő választ, akár íjat vagy nyilat, akár jelképes értékű emléktárgyat akart magának vásárolni.

A számszeríjászok bemutatójáról is sikerült lemaradni, már csak a standjukon árválkodó „nyílpuskák” látványával kellett beérnünk, a fafaragók munkásságát viszont végigkövethettük az egész rendezvény ideje alatt, akár a szoborfaragó, akár a székelykapukat készítők mesterfogásaira volt kíváncsi az érdeklődő.

A „Kárpát-medencei íjasmesterek remekei” c. kiállítás, sokunk sajnálatára, a mesterek távolmaradása miatt elmaradt, így az első programpont, amin képviseltettük magunkat, az a főpróba és a terepbejárás volt. Ameddig a tizedek vezetői a helyszínnel ismerkedtek, volt idő a park bejárására is, az emlékművek, a skanzen, és az állandó kiállításoknak helyet adó Makovecz stílusú jurták megtekintésére.

A buszhoz visszatérve a hadtápé lett a főszerep. A tizedvezetők a terepbejárásból visszatéve lelkesen csatlakoztak hozzánk, velünk közösen takarítva el a Csabi sofőrünk által felajánlott (magyar) görögdinnye maradékait.

Az uzsonna befejeztével ismét visszamentünk a parkba, majd miközben a lovasíjászok bemutatójának helyszínét kerestük Feri engedett a kísértésnek, és kipróbálta a karikását. Az új csapó első szavára egy pillanatra megállt az élet, talán a madarak is elfelejtettek csapni a szárnyukkal. Nyugodtan mondhatom, hogy kisebb ágyúlövéssel vetekedő hangja nem véletlenül csábította oda az egyik helyi tévéadó riporterét. Feri természetesen készségesen mutatott egy szösszenetnyit tudásából a kamerának is, nagy sikert aratva az összesereglett nézők körében.

A lovasíjász bemutató a tűző nap ellenére is jelentős közönséget csábított. A lovasok lósimogatással és a nézők bevonásával hozták emberközelbe bemutatójukat. A bemelegítő vágták után a négy lovas előbb az emberalakos célokat szórta tele nyilakkal, majd koronglövészetben villogtatta meg tudását. Ezt követően lovasjátékok segítségével idézték meg őseink hétköznapi életét: rövidbotos (szablyás) párviadal után botra tűzött káposztafejek aprításával mutatták be a szablyás lovasok rohamának hatását, majd pányvás rabfogás és lovasbirkózás tette teljessé a bemutatót.

A bemutató végén az érdeklődők átvonultak megtekinteni az ünnepélyes megnyitót, ahol először a MISz képviselője fejtette ki véleményét az (általuk olyannyira mellőzött) összefogás fontosságáról, utána Tyrker mondott néhány meghatódott szót a szervezők nevében. Sólyomfi Nagy Zoltán énekes áldása után megkoszorúzták a milleniumi emlékművet. A hallgatóság kürt- és dobszóval valamint harci kiáltásokkal emelte az ünnepély hangulatát.

Még időnk sem volt felocsúdni, a megnyitó után máris megszólaltak a gyülekezőt fújó kürtök. A tizedek pillanatok alatt katonás rendbe felsorakozva várták az indulást jelző vezényszavakat. A hangulat már ekkor a tetőfokára hágott, előbb a harci kürtök búgtak föl, majd egyre több torokból harsant az ellenség megfélemlítésére és az egymás bátorítására szolgáló harci ordítás. A parancsszó kiadása után hármas oszlopba sorakozva indultunk meg a „csata” színterére. A hosszan kígyózó had a nézők sorfalától kísérve kürtszó és csatakiáltások zajára vonult fel a szalaggal elválasztott mezőre, ahol az ellenséget jelképező bábuk és a hajó megadóan várták sorsukat.

A had fölsorakozása alatt a hangulat, ha lehet ilyet mondani, még magasabbra hágott, Tyrker szavaira mégis egy emberként hallgatott el mindenki. A pozsonyi csatáról és jelentőségéről hallhattunk egy rövid, de tartalmas előadást, majd kezdetét vette jövetelünk tulajdonképpeni célja: a Nyílzápor. Előbb a hadak vezére jelölte ki a célt egy fütyülős nyíllal, majd elhangzottak a várva várt vezényszavak: Íjat tölts! Felkészül! Íjat emel! Feszít! LŐ!!!

Az első sor íjászai nyilaikat egyszerre kilőve, majd jobbra kanyarodva átadva helyüket a következő soroknak. Megkezdődött a forgószélhez hasonlatos egyre gyorsuló körforgás, az „ellenséget” folyamatos lövések kereszttüzében tartva. Mire mindenki ellőtte a három nyilát, a bábuk és körülöttük a mező inkább volt sündisznóhoz hasonlatos, mint a negyedórával korábbi képére. Az utolsó nyilak becsapódása után ismét fölhangzottak a kürtszóval kísért egyre hangosabb harci kiáltások. A tömeg öngerjesztő harci zajának egy csapásra véget vetve ismét fölhangzottak a parancsszavak. Az íjászok a parancsszavaknak engedelmeskedve íjaikat előre nyújtva széthúzták a sorokat, majd minden második sor balra egy lépést téve biztosította a minél zavartalanabb lővonalat. Még háromszor hangzottak föl a jól ismert vezényszavak. A LŐ! elhangzása után mindháromszor több mint 1200 nyíl emelkedett egyszerre a levegőbe. A halálos nyíleső az eget elhomályosítva zúdult rá a célokra. Azt a csodálatos látványt és érzést, ami ekkor kerített bennünket hatalmába meg sem próbálom leírni. Aki ott volt, és látta, egy életre a lelkébe vésődött.

Az utolsó lövés után az ősök tiszteletére háromszor fölcsendült a Hujj! Hujj! Hajrá!, majd minden tizedből kivált egy vesszőszedő ember, a többiek pedig ahogy érkeztek, rendezetten, hármas oszlopban megkezdték a visszavonulást.

A nézők sorfalán keresztülhaladva az éljenzésből és a szemek csillogásából láttuk, hogy nézőként is különleges élmény volt látni mindezt. Fényképezőgépek kereszttüzében a „harci kedvtől” megrészegülten nagy csatazajjal mentünk vissza a Park területére, ahol kisebb egységekre szakadozva feloszlott a had. Mi együtt maradva, kürtszóval és Hujj! Hujj! kiáltásokkal fogadtunk a visszatérő csapattesteket.

Miután a „harcosok” nagy része visszatért a táborhelyre, egy közös fotózás erejéig fölmentünk az Árpád Emlékműhöz, majd szabad program következett a koncert kezdetéig. A fegyverellenőrző sátor körül lerakott nyilakhoz a lehetetlenhez közelítő vállalkozás lett volna hozzáférni, így közös megegyezéssel visszatértünk a buszhoz átöltözni. A magunkkal hozott kumisz gyümölcsváltozatát elfogyasztva immár civil ruhába öltözve ismét belevetettük magunkat a vásári forgatagba.

Az alkonyat közeledtével kezdett oszladozni a tömeg, így pár perc alatt sikerült összeszedjük az ellőtt nyilainkat, és a jó balkáni szokásokat meghazudtolva egyikünknek sem tűnt el közülük egy sem.

Sötétedésre már erősen megcsappantak a látogatók, de aki megvárta a koncertet, nem panaszkodhatott, hiszen a Ghymes a várakozásnak megfelelően fergeteges koncertet tartott. Felcsendültek a jól ismert dallamok, és a végén természetesen még néhány ráadás számra is sikerült visszatapsolni az együttes tagjait.

Közben a táltosok Sólyomfi Nagy Zoltán vezetésével meggyújtották a szertüzet, és dobszó mellett révültek és vitték magukkal a tömeget is. Az este csúcspontja a tűz körüli körtáncban teljesedett ki, ahol mindenki az ősök segítségét, áldását kérhette az eljövendőhöz.

A szertűz kihunytával a kisszínpadon még elkaptuk a Beste Banda utolsó táncait-dalait, és a közönségtánc alkalmával Árpi barátunkat sikerült rávenni, mutassa be, hogy mulat fokosával egy igazi érmelléki vitéz!

A hivatalos programok befejeztével lelkes csapatunk lassan ismét buszra szállt. A hazaút mondhatni még eseménytelenebb volt, mint az érkezés, a határnál a vámos kialvatlan szemeinket látva még a személyiket sem nézte meg, csak megkérdezte honnan jövünk, és már ment is vissza az őrhelyére.

Szerencsére az idén az időjárás is a kegyeibe fogadott bennünket, enyhén felhős volt az ég, esni nem esett, de túlságosan meleg sem volt, a szervezők kívánni sem tudtak volna kellemesebb időt. Aki ott volt, egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb, aki meg nem volt, az bánhatja, de jobban teszi, ha velünk együtt fogadja, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt találkozunk!